Vígaszdíj

Na jó, nem nem. 

Ezt így nem lehet.

Legyen egy nap künn réten, Veled,

Legyen fű virág talpunk alatt,

Hajad fölé szegezve a nap.

Zöld szöcskék szoknyád mályvakorcát

Szorgalmas láncban körbehordják,

Kalácsba fonva forró hajad,

Hajtűnek tűzve napsugarat.

Elég lehet, egy hosszú napra.

Néhány lecsurgó óraviaszra,

Krétával felhők alá firkálva,

Kezdetnek bátor, végzetnek gyáva.

Hulló szirom megszenderül

Bolyong, ing tüske rózsa ága, 

Terít a rét, nem rút a rőt

Vérbő remény elnémulása.

Tócsában oldott ruhában ülve

Tükörből nézel szemlesütve

Napok suhannak a pillanat

Meztelen bőrünkön ragadt.

Olajló árnyak lopva dagadnak,

Cirreg a rét fűkések hegyén,

Nincs az éjnek más krónikása,

Tested márványhulláma fest

Meg én.

Gaston

(pics: Megan Howard)

Tavaszköszöntő

Kikacsintott a tavasz, félszemmel mélázva

A kökörcsin, a hóvirág sem sokáig árva,

A medve is örül, hogy az árnyékát meglátta,

Csak a szívem alszik még.

A buszokon is nyitják az ablakot, a metrón itt a hőség,

A kombínón a légkondi mellett is a bűzből van a bőség.

A közterületfelügyelőkből már összeállt az őrség,

Csak a szívem alszik még.

Délután már felvehetsz ilyen félcipő félét,

A naplemente mostmár végre 4 helyett csak fél hét

Már az állatkerti elefánt bébi sem túl félénk,

Csak a szívem alszik még.

A pasik végre leveszik azt a szőrmés kabátot,

A Deákon is sörözhetnek mostmár a barátok,

A városban szaporodnak a választási plakátok,

Csak a szívem alszik még.

Még világos van, mikor végzel a munkában,

és nem csak melegedés miatt fekszel órákig a kádban

Elfogyott végre a Spáros narancs is a tálban,

Csak a szívem alszik még.

A tél romjain újra összeáll a Kaukázus,

Már sál nélkül sem fázik a kioszkban az árus,

(A jegybank elnöke mondjuk lehetne inkább könyvtáros)

Csak a szívem alszik még.

Malmőben ByeAlex majd képviselhet minket,

A Kedvesemről rekettesen elsuttoghat mindent,

Pál Dénes meg az Europarkban énekelhet ingyen,

Csak a szívem alszik még.

Azt mondják diákhitelből most márciusban dupla adag jön,

Édesapám a facebook-on -de komolyan!- minek van fönn?

Az ember lelke ilyenkor csak ilyen bohém verset költ,

Csak a szíve alszik még.

Egy-Két-Há'

Egyszer majd meglátod

Kétrét görnyedve jön az álmod

Három nővel háromszor az ágyban

Négykézláb szétcsúszva egy swingerbárban

Ötökör lehetsz, hogyha azt hiszed

Hatványozható így az élvezet

Hétfejű sárkányt játszik a képzelet...

Hullám

Látod,
Megint átvert a hullám,
Ringott alattunk, megfakulván,
Ijedt szemekkel bújtál a tóba,
A szerelemmentes, ringatóba,
A néma sikoly rőt kacaj kabátja,
Csak vékony lepel, elúszó hártya..

Nézd,
Hanyatt magad!
Lustán ússz magasra, és süss fel megint!
Csak csapj rá a hasra, ha üres, majd múlik,
Csak attól szokatlan, hogy velem itt mély,
Ott fent a magasban meg úszik az ég,
Hisz mindig tavasz van!

A válasz: teher.
De miért is kérded?
Hullámok nyújtóznak lustán el érted,
Fecsegő tajték habján fehérben,
Sok vízcsepp-tanács, elporlik a szélben,
Szelíden szeret, ki ringat, nevet,
El sem rejtheted, mint gyémánt, neved.

Bele, Szét, Dűlt

Olyan érthetetlen, mikor a régi házban,
A halott kislány megfordul az ágyon,
Fehér arcába hulló hajával,
Keresztülbámul rajtam vádlón,

És csak nagymamám meleg kezéből,
Kigömbölyödő lábos-leves,
Nyugtat, falatnyi emléke rebben,
Szívemszakadva, ritmusheves.

Szürkében úszó világvalóság,
Más mint az emlék, ismeretlen,
Ideálmodtam, beleszédültem,
Végérvágányon itt rekedtem.

Nem az első és nem az utolsó,
Alkalomadtán is alkalmatlan,
Akaratszilánkok alaktalanná
Válnak a tejszerű anyagban.

Lassan húzom a lábam ha lépek,
Marasztapaszt az álomingovány,
Cuppog, mélye böffen, megállít,
Fulladva űz a lénytalány.

Nem félek már. Sáragaszkodó,
Gyermekkorcsolyás emléke csurran,
Otthon vagyok. Itt véremből szisszen,
Vénámból szökken, mind, mi voltam.

Variációk egy témára

(historizálva - radnótisan)

Partján,
A nők mind földre borultak,
Csikorgón, alig telt az idő,
Kabátja alól lestek a holtak..

 (romanticizálva - jambikusan)

Ősi szerelem,
Méregital,
Dalait elmúlás szőtte,
Szíved mégis száll sohasemvolt,
Sohasemjárt eltávolodó horizonton

(merengőn - haikusan)

folyó
partján tavasz jár
lágy szél simogat
nemrég temettelek el

(vágyakozón - a'la gaston)

jó lenne újra
ölelni, szeretni sírva
megbánni, megtenni, mintha
nem is múlnának az évek
mintha szeretnélek téged..

kibeszélő

lány:
ez a poszt traumás érzés, aki szeretett már, érezte biztosan.
vágyni az elérhetetlent, bekötött szemmel, teli tüdőből fújni a múlt hamvait - hátha lángra kap

fiú:
az elérhetetlen
egyszerre mintha közel lenne de mégis olyan távol, hogy oda elutazni is képtelenség
a távol fájdalma, és a távol dalai
az idő mély kútja, és ahogy belerévedünk
a parázs sosem alszik ki
majd csak velünk együtt
de a hamu termékeny...és az új főnix soha nincs messzebb annál, mint ameddig a karod elér..
ez olyan kínai cucc
édes savanyú
könnyes nevetős

lány:
közelstávolkeleti ambivalencia.

fiú:
ez maga az élet. a tao.
ezért szeretem annyira, hogy épp ide születtem a mérleg nyelvének a kellős közepére, kelet és nyugat közé, húsnak a szendvicsbe
itt minden világok összes szavát érteni
ez itt az arany közép maga

lány:
szerintem ha összegyúrjuk a kettőt: keleti gazdagság a szívben, növekvő tudatosság az elmében, okosan vegyítve a nyugat külső gazdagságával és fejlődésével.
that's my secret.
but cssssssssssssss!

fiú:
látod, ezt nézem én is mióta ismerlek
olyan őszinte ez a Te nagy titkod, hogy a szíved fölé van tűzve cifra szalaggal
but still, my lips are sealed!

lány:
a cifra szalag jó
illik a piros-barna magyar kislányhoz

fiú:
takaros, annyi szent

Régi évek | Próza kihívás 1. hét: Nemtettél

Távolodó repülőgép után földről bámulni...ezt mindig szerettem. Ha csak tehettem kint álltam a szép emlékű Ferihegy 1 légiteraszán. Kedves ismerős úgy nem repülhetett el, hogy ne búcsúztattam volna szívesen, segítve kicipelni a csomagot, végigállva a becsekkolást, elfogyasztva az utolsó méregdrága kávét az emeleti bisztróban, integetve a lent kacskaringózó transzferbusznak, és végül a gépnek, ahogy az lustán elgördült a terasz előtt, ráfordulva a kifutóra, mielőtt megrázva magát elrugaszkodott a nyári naptól remegve izzó, vagy épp a tél fagyában csikorgó betonról. A repülő mindig csigalassan emelkedett, zsugorodott, bő időt hagyva gondolatnak, ábrándoknak, terveknek, pontoknak, felkiáltó és kérdőjeleknek. Nem is olyan régen ez  nagy divat volt. Az ember ritkán utazott teljesen egyedül, és gyakran kikísérték. Velem is megesett, bár a fedélzeten már általában ritkán gondoltam az itthon, a check-in másik oldalán maradtakkal. Ott már a saját jövőmmel törődtem, mint ahogy a földről nézelődőt is hamar elragadták az asszociációk csábításai míg ekképp kollektíven magára hagytuk a jelent és végképp a csapongó képzelet játékszerévé váltunk. Néhány kivételes alkalom azért akadt, mikor a repülőgép sziluettje megcáfolta a lomhaság összes törvényét, és olyan rohamos gyorsasággal távolodott, hogy annyi idő alatt egy tisztességes könnycsepp sem képes a szemtől a száj vonala alá gördülni. Ez a kevés rendhagyó repterezés mindig pontot tett valamely történet végére, melyet évekig írt az idő. Olyan is előfordult, hogy nem szálltam fel a gépre, pedig tudtam, a sors kezében ott a toll. De ahogy a bölcsek mondják: ahol kinyílt egy ajtó, ott volt egy kilincs. Később egy másik repülő persze engem is elvitt, de az már az ajtó másik oldalán történt. Szerencsére.

Kérdőjelek

Kiforrott vénákkal válaszokat kergetsz,

Néhányat elmentesz, de többnyire csak elvetsz.

Nem lehet úgy keresni, hogy kérdésed sincs nagyon,

Mi feleletet vársz rá ilyenkor vajon?

Nyápic vagy kimondani: ,,Kérdőjelet rá!'',

Az elüszkösödött seb is ugyanannyit fáj.

Vak vagy hát nem látod? Az érzékeid csalnak,

Félsz, mert minden válasz után van egy ,,baj van!''

Szervusz, viszlát!

Indiánnyár hever pamlagon,

Ősz közelít, de még altatom.

Hagyom. Majd jön idejében,

Szeptember végén majd idelibben.

Itt a vége, már elfutott,

Melegét őrzi még a szív,

Távoli mosoly már a nyár,

Indulni kell, a messzi hív!

(KM: Gaston)

Piros

(EZT teljesen Gaston írta ((légyszi szerkezd át úgy, hogy alul te legyél majd a közzétevő :D))

Piros

Na kösz

Ez jól esett.

Most írjak valami szíveset?
Vagy naplementét? Vagy véreset?
Vagy farkast, ki kislánnyal vétkezett?

Vagy olyat mi sohasem létezett?

Nem.

Azért sem.

Nem lesz piros.

Inkább zöld mezős, alkonyos.

Mikor már ébrednek a pajkos vakondok,

(csak hiszed, hogy ilyenkor nagyokat mondok)

Inkább hűs fröccsös balkonos.

Kóborló

A világ felszínes, sarkon fordult,

Megbillent, majd továbbgondolt.

Megfontolt, de elesett,

A Föld beleremegett.

Kevés a jó szándék a rossz

kezekben valaki összemos,

Hatalma nincs, mégis kilincs

Ajtót mutat, nyithat utat,

Hol nappal átmennék Veled,

Egy kép, szeletnyi képzelet.

Ide oda cibál, karjaiban tépáz,

Elmém marasztal, szívem szétráz,

Méláz, búsan bolyongó,

Nincs más, csak egy altató.

Hát tűzoltó leszek és katona,

Fegyveres-erős, ki ébren áll,

Mondd, a viharban kóbor lóval,

Szénamezőkön Rád talál?

(KM: Gaston)

Project X | Líra kihívás 1. hét: Félelmek

Most ki kéne mondani

- de szebben, kellene-

Hogy mégse, nem lehetne

Az ötleteket így ontani

Lenni a semmiben,

Ez nagyon csábos

De kitűnni a valóval

Ez a világos.

Nincs még semmi,

És ez a morbid,

A tervekkel koholni,

Ez tudom, már ósdi.

Biztosra mennék, 

Ha hagynád, ha lehet,

De nem tudok mert 

Dolgozni kell még, ezret.

Sideways | Líra kihívás 1. hét: Megbántál

Wait,

Just a moment of trust,

In this tide we must,

Use our angel dust,

Time will everlast.

Never

Eyes too blind to see,

It's so naked, it's me,

Just make sure that we,

Gather here to be.

Stay

Darkness falls on cold,

Plans we made, so bold,

All our dreams got old,

Who let love unfold?

Törött Istenek - part I.

"Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón

S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
"Vendég lesz az", így tűnődtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

E.A.Poe: A holló (Tóth Árpád)

A kígyó hava

Amit akart, azt gyorsan és könnyen elérte, ez szinte úszott a férfi körül kavargó levegőben. Fekete hosszú haját váll alá érő copfban hordta, amit ujjnyi vastag mély rúnákkal vésett ezüstgyűrű fogott össze. A két ember magas alak, mélyen térd alatt szárnyakként csapkodó ballonban rótta a járda hosszát, lendületes lépteivel. Bal kezét egy mellkasán kereszteződő bíbor szalagba fűzte, mint aki esküdni készül valami szent dologra - szentségtelenre talán. Jobbjában hosszú, hangszertáskára emlékeztető méretes dobozt fogantyúját markolta. Átvágott a lemenő nap sugaraiban fürdő négysávos úton míg a szemben álló hatalmas öreg épület vetette árnyékok ráborultak, és már csak szürke sziluettje haladt tempósan a bejárat felé. Mintha sosem járt volna a fényben, emléke néhány pillanat alatt vált valószínűtlenné. Az öreg könyvkereskedő befelé pakolta az utcai standokat. A kislány végignézte ahogy kővé dermed a sötét férfi közelségétől, amint az átvágott előtte az úttesten. Majd, ahogy eltűnt az árnyékok között, lehulltak a dermedtség szilánkjai, az öreg megrázza ősz fejét, mint aki elhesseget egy ijesztő gondolatot. A kislány gyanította, hogy a sötét ruhás férfi körül ez mindennapos dolog. Vele mégsem történt meg, hisz épp erre várt órák óta a bolt melletti szűk sikátorba húzódva. Élesedő látásának engedett a tócsákban gyűlő, lassan párolgó sötétség, komor elégtétellel indult el célpontja után. A búcsúzó nappal narancsszín üvegsikollyal merült a horizonton gyűlő felhők alá.

Coironer közepes méretű északnyugati város volt. Népek országútjára épült, épp keresztbe, - mondták a helyiek - a hegyek lábánál, nem messze az óceán partjától. Kikötője századok, talán évezredek óta ontotta a bevándorlók kopott ruhás, cókbatyus tömegeit, melyek aztán szürke masszaként folytak át a vidéken, kétségbeesetten kergetve illékony isteneik: a Jobb és a Több nyomát. A város hazug szeretőnek bizonyult legtöbbjük számára. Moonrare nem a nagy vízen keresztül érkezett, de ismerte az óceán dalait. Néha az a bizonytalan érzése támadt, hogy jóval többre emlékszik, mint ami valóban megtörtént vele, ami nyilvánvaló képtelenség volt. Amire emlékezni kellett, arra emlékezett - és ez mindig megnyugvással töltötte el. Most is, mikor a Yarenal néhány méterre elhaladt előtte. Leküzdötte a gyűlölet és fizikai undor keverékéből kevert rátörő hányingert, mely őrült bohócként öklözte a gyomrát.  Keresztüllépett a csatorna gőzölgő, nedves fedelén és elindult a rohamosan fogyó vörösbe fordult fényen át az épület felé. Lábszárra simuló vékony bőrnadrágot és rég elfeledett divat szerint szabott hosszú ujjú selyem felsőt viselt, finom de erős bőrből varrt veiff félcsizmával, melyben zajtalanul léphetett.  Bal alkarjára csatolva ott érezte Shidar megnyugtató remegését. A hosszú vékony vérpenge halkan zümmögött, ahogy ideje közeledett. A Shidar kétélű fegyver volt, amivel szinte lehetetlen hibázni, de az egyik oldalán vájt vékony ereszben mindig gazdája vére folyt. A Belizar óriás épülettömbje cinikus mohósággal várta, hogy Moonrare belépjen árnyékába, és talán nem is volt hátra már több mint egy régen elmúlt pillanat, mikor az a kíméletlen és ellentmondást nem tűrő marok hátulról megragadta az apró lány vállát, és elrántotta a szemközti járdától, hogy aztán emberfeletti sebességgel húzza magával keresztül az ébredő sötétségben zokogó utcákon.

Képek: 1. Aégis (Mario S. Nevado) - 2. James Zapata: Dark Art

A lélek balga fényűzése | Próza kihívás 1. hét: Édesapám

zene hozzá kötelezően:

Homlokráncok közé szorult már az idő, szemére is kéne már az okuláré. A félhomályos szobácskában egy szépen rendezett, de kopott asztalnál ült. Pergament és tintát vett elő, olyan határozott mozdulattal, hogy maga is elhitte, most írni fog. Még mielőtt bárminek nekikezdett volna, egy asztali képen akadt meg a szeme. Gyakran nézte, kedves volt szívének: egy kopott családi kép. Rajta volt a legkisebb, Lujza lánya, még alig topogott. Mellette Zolika és Gabika, mint két tojás, de nem a hasonlóság miatt gondolta mindenki így, csak a fejformájukat örökölték a Déditől. Ők akkoriban már oskolások voltak, Gabika kezében már xilofon volt, amit kisiskolásként kapott. És ott volt nejével ő is, őszintén mosolygott. Hogy is ne mosolygott volna? Neje olyan fiatalka volt, hogy szinte lányának tetszhetett volna, és ő is olyan ifjú volt még akkor, kacér bajszával próbálta idősbíteni magát.
 Megmártotta tollát, ami restül szívta magába az indigókéket. A lap felé tartotta, majd idős csuklója remegni kezdett. Elmúlt az elhatározás, elillant az akarat: Kezéből csak úgy hullott ki a toll, mint az őszi falevelek hullnak enyhe szélben. A munkától elkeményedett ujjbegyeivel dörzsölgette a papír szélét; hátha visszatér a bátorsága.
Zajt neszelt, odakünn már a szentjánosbogarak fejtegették szárnyukat. Hatalmas mérget érzett, minden egyes ablaknak csapódó bogár iránt, mintha csak miattuk ne tudna írni.
Csak úgy, ahogyan csak ő szokta, megsimogatta a papírt: -Írjak?
És kicsit fájón sóhajtotta: -Minek?


(ezt csak Tóth Árpád tudta így leírni, ahogy. köszönet érte, millió)